Merész vállalkozás gitár–ének duóval kétrészes, kiadós show-műsort celebrálni, igazán sikeresek csak az érett előadói személyiséggel rendelkező zenészek lehetnek. A műfaj minden elemében nehéz; csak néhány apró döccenő, a közönség figyelme lankad, az érdeklődést talán visszahozni sem lehet már, és a lassan épülő produkció összeomlik. A repertoár megválasztása ugyanúgy kulcskérdés, mint az, hogy a dalokat miképpen formáljuk újra, de ha nem vagyunk tisztában önmagunkkal, képességeinkkel, és ha csak kis technikai hiányosságaink is vannak, még mindig nem tartunk sehol. A legjobb úgy nekifogni, hogy szinte mindent tudunk zenéről, színpadról, dalokról, és az sem árt, ha együtt, az egyéni hangunkon túlmutató közös hangot is találunk. Eddig a Budapesten több alkalommal is koncertező, stílusteremtő Tuck & Patti duóról azt gondoltam, hogy szinte utolérhetetlenek, legalábbis nem ismertem hozzájuk fogható más formációt. Most már ismerek.
Micheller Myrtill és Pintér Tibor duója eddig három CD-t és koncert DVD-t is megjelentetett, de a koncert után biztos vagyok abban, hogy kettejük igazi terepe az élő fellépés. A közel kétórás program ráadásokkal együtt 19 dalt foglalt magában, de úgy érezhettük, hogy még ugyanennyire lenne energiájuk. Előadásukat nyugodtan nevezhetjük show-nak, hiszen a jól megtervezett összeállítással eljutnak valahonnan valahová, és egyik fő célként mindvégig a már kezdettől fogva lázba hozott közönség fokozódó érzelmeit kitapintva izzítják a légkört. A jazz eszköztára erre tökéletes, hiszen könnyen lehet szorítani helyet egy-két rögtönzött pillanatnak, és ily módon kommunikálni, párbeszédbe elegyedni a mind inkább odaadó hallgatósággal. Ám Michellerék nem csak zenei eszközökkel dolgoznak, apró, már-már színészi gesztusokkal játszanak egymással, az énekesnő pedig a professzionalizmushoz társuló „rideg” jelző sztereotípiáját rögtön az elején feledteti, amint Dianne Reeves Today Will be a Good Day-jével kérdést nem hagyva megüti az alaphangot: ma bizony itt egy jó napunk lesz. A „jazz standard” fogalma mai értelmet nyer a koncert során, mert ugyan ott van Fats Wallertől a Honeysuckle Rose, hallhatjuk a Tea for Two-t, a Tico Ticót vagy Chick Coreától a Spaint, ugyanakkor a jazz aranykorszakának hagyománya, miszerint a pop- és népszerű dallamok is szolgálhatnak alapanyagul, a közelmúlt slágereinek átdolgozásában érhető tetten: Stevie Wonder, a Wham, Van Morrison, George Benson, Gloria Gaynor és a többiek bizonyosan hálásak lehetnek dalaik komplex jazz-változataiért. És igen, a komplexitás, a legapróbb részletek kidolgozottsága miatt lesz ritkán hallható zenei csemege a duó produkciója. Pintér Tibor lényegében egy teljes zenekart megszemélyesít, parádés fingerstyle játéka, a basszus-ritmus-harmónia-dallam egyidejű megvalósítása mellett elegánsan humoros pillanatokat is bele-belesző a dalokba. A magas rendű hangszeres játék könnyedsége szimbiózisban él Micheller Myrtill lefegyverző énektudásával, akinek alaphangfekvése talán mezzo, azonban ez lényegtelen, amikor jó háromoktávnyit átölelve, minden magasságban, tempótól függetlenül érthető szövegmondással, pontos intonációval énekel. Próbálnék akadékoskodni, hogy annyi más felállásban, más stílusú zenében hallani a hangját, ezért az karakter nélkül simul az ember fülébe, de egy ilyen kiadós koncert során kiderül, hogy ez nem igaz. Sokkal inkább azt halljuk, mennyire tudatosan él a hangosítás adta lehetőségekkel: a piano dallamok is tisztes frazeálás mellett szólalnak meg, és bátran megengedheti magának a mikro crescendo-diminiuendo játékokat is. Ennek szép példáját hallhattuk a Honeysuckle Rose-ban és a Tea for Two-ban, amint a dinamikai ingadozások eszközével élve a felületet finoman érintő tovacsusszanással alakította saját karakterére a darabokat.
A ráadásként eljátszott I Will Survive és a Parole Parole közben már azt éreztem, hogy a Budapest Jazz Club kicsi a duónak, és nem azért, mert ne fért volna be mindenki a terembe. A kezdeti magas energiaszint mindvégig kitartott, sőt fokozódott; azt hiszem a Micheller–Pintér-duó a világ bármely méretes koncerttermének auráját képes lenne átütni. Úgy tűnhet, nem beszélik a mai jazz nyelvét, de nem is feltétlenül kell kísérletezően avantgárdnak lenni, ha a jazz amúgy nyilvánvalóan az anyanyelvünk, és máskülönben, amit csinálunk, abban mi vagyunk a legjobbak.
ÉS/LVIII. évfolyam, 27. szám, 2014. július 4.
Merész vállalkozás gitár–ének duóval kétrészes, kiadós show-műsort celebrálni, igazán sikeresek csak az érett előadói személyiséggel rendelkező zenészek lehetnek. A műfaj minden elemében nehéz; csak néhány apró döccenő, a közönség figyelme lankad, az érdeklődést talán visszahozni sem lehet már, és a lassan épülő produkció összeomlik. A repertoár megválasztása ugyanúgy kulcskérdés, mint az, hogy a dalokat miképpen formáljuk újra, de ha nem vagyunk tisztában önmagunkkal, képességeinkkel, és ha csak kis technikai hiányosságaink is vannak, még mindig nem tartunk sehol. A legjobb úgy nekifogni, hogy szinte mindent tudunk zenéről, színpadról, dalokról, és az sem árt, ha együtt, az egyéni hangunkon túlmutató közös hangot is találunk. Eddig a Budapesten több alkalommal is koncertező, stílusteremtő Tuck & Patti duóról azt gondoltam, hogy szinte utolérhetetlenek, legalábbis nem ismertem hozzájuk fogható más formációt. Most már ismerek.
Micheller Myrtill és Pintér Tibor duója eddig három CD-t és koncert DVD-t is megjelentetett, de a koncert után biztos vagyok abban, hogy kettejük igazi terepe az élő fellépés. A közel kétórás program ráadásokkal együtt 19 dalt foglalt magában, de úgy érezhettük, hogy még ugyanennyire lenne energiájuk. Előadásukat nyugodtan nevezhetjük show-nak, hiszen a jól megtervezett összeállítással eljutnak valahonnan valahová, és egyik fő célként mindvégig a már kezdettől fogva lázba hozott közönség fokozódó érzelmeit kitapintva izzítják a légkört. A jazz eszköztára erre tökéletes, hiszen könnyen lehet szorítani helyet egy-két rögtönzött pillanatnak, és ily módon kommunikálni, párbeszédbe elegyedni a mind inkább odaadó hallgatósággal. Ám Michellerék nem csak zenei eszközökkel dolgoznak, apró, már-már színészi gesztusokkal játszanak egymással, az énekesnő pedig a professzionalizmushoz társuló „rideg” jelző sztereotípiáját rögtön az elején feledteti, amint Dianne Reeves Today Will be a Good Day-jével kérdést nem hagyva megüti az alaphangot: ma bizony itt egy jó napunk lesz. A „jazz standard” fogalma mai értelmet nyer a koncert során, mert ugyan ott van Fats Wallertől a Honeysuckle Rose, hallhatjuk a Tea for Two-t, a Tico Ticót vagy Chick Coreától a Spaint, ugyanakkor a jazz aranykorszakának hagyománya, miszerint a pop- és népszerű dallamok is szolgálhatnak alapanyagul, a közelmúlt slágereinek átdolgozásában érhető tetten: Stevie Wonder, a Wham, Van Morrison, George Benson, Gloria Gaynor és a többiek bizonyosan hálásak lehetnek dalaik komplex jazz-változataiért. És igen, a komplexitás, a legapróbb részletek kidolgozottsága miatt lesz ritkán hallható zenei csemege a duó produkciója. Pintér Tibor lényegében egy teljes zenekart megszemélyesít, parádés fingerstyle játéka, a basszus-ritmus-harmónia-dallam egyidejű megvalósítása mellett elegánsan humoros pillanatokat is bele-belesző a dalokba. A magas rendű hangszeres játék könnyedsége szimbiózisban él Micheller Myrtill lefegyverző énektudásával, akinek alaphangfekvése talán mezzo, azonban ez lényegtelen, amikor jó háromoktávnyit átölelve, minden magasságban, tempótól függetlenül érthető szövegmondással, pontos intonációval énekel. Próbálnék akadékoskodni, hogy annyi más felállásban, más stílusú zenében hallani a hangját, ezért az karakter nélkül simul az ember fülébe, de egy ilyen kiadós koncert során kiderül, hogy ez nem igaz. Sokkal inkább azt halljuk, mennyire tudatosan él a hangosítás adta lehetőségekkel: a piano dallamok is tisztes frazeálás mellett szólalnak meg, és bátran megengedheti magának a mikro crescendo-diminiuendo játékokat is. Ennek szép példáját hallhattuk a Honeysuckle Rose-ban és a Tea for Two-ban, amint a dinamikai ingadozások eszközével élve a felületet finoman érintő tovacsusszanással alakította saját karakterére a darabokat.
A ráadásként eljátszott I Will Survive és a Parole Parole közben már azt éreztem, hogy a Budapest Jazz Club kicsi a duónak, és nem azért, mert ne fért volna be mindenki a terembe. A kezdeti magas energiaszint mindvégig kitartott, sőt fokozódott; azt hiszem a Micheller–Pintér-duó a világ bármely méretes koncerttermének auráját képes lenne átütni. Úgy tűnhet, nem beszélik a mai jazz nyelvét, de nem is feltétlenül kell kísérletezően avantgárdnak lenni, ha a jazz amúgy nyilvánvalóan az anyanyelvünk, és máskülönben, amit csinálunk, abban mi vagyunk a legjobbak.
ÉS/LVIII. évfolyam, 27. szám, 2014. július 4.
翻訳されて、しばらくお待ちください..
